A padlófűtés hiánya: csodakonyhák tragédiája

A feleségem folyton attól retteg, hogy a gyerekek felfáznak, amikor a konyhában rohangálnak. Oda nem terveztünk padlófűtést, mert úgy gondoltam, a nappaliban lévő cserépkályha úgyis elég meleget csinál majd, de nyughatatlan természetű feleségem nem ért a szóból.

Evelin négy éves, aprócska talpával gyakran toporzékol a hűtő előtt édességért. Hetti hét, neki már van elég gyermeki önérzete ahhoz, hogy engedély nélkül eltulajdonítsa a kívánt csokoládét. A Kinder Bueno egyébként a kedvencük, bár ez a csodálatos konyhánk pályafutása szempontjából nem éppen a legfontosabb információ.

A nejem ábrándja az álomkonyha megtervezése volt, de most úgy érzi hiba csúszott a számításaiba. A konyhakő tökéletesen passzol a modern konyhabútorhoz, harmonikus a belső tér elrendezése, az üvegasztal az ebédlőben kifejezetten a szekrényekhez lett rendelve, de a legtragikusabb (nekem, férfiszemmel), hogy a törlőkendő és a konyharuha színe is illik a környezetéhez. A botmixer néhány árnyalatban azért eltér, de hát ilyen szörnyű hibákat is véthet néha az én drága feleségem.

Egy hétvégén ebben a rendkívüli konyhában és a hozzá tervezett ebédlőben szerveztünk egy szolid bulit a barátainknak és a kollégáinknak. Én iszogattam Jánossal meg Endrével a háttérben, míg Emma, a feleségem terelgette a vendégeket, kedveskedett nekik finomságokkal meg szép szavakkal, cserébe persze villogó szemével szinte követelte a konyha csodálatosságára irányuló bókokat. Evelin és Hetti a szobájukba voltak utasítva, kértük őket, játszanak csak szorgosan a babáikkal, ha jól viselkednek, két napig nem szólunk a rendetlenségért.

Emma pácolt húst készített meg salátát, meg mindenféle földi jót, egy idő után már nem is voltam képes emlékezni a menüre, annyi minden volt; és ő is szedett mindenből, mármint Emma, egy idő után el is kezdtem gondolkodni azon, hogy egy ekkora asszonyba ugyan hova fér ennyi étel.

Mindenesetre jó volt a hangulat, iszogattunk, beszélgettünk, munkáról, családról, meg jövőbeli tervekről.

Föntről hallatszódott néha egy kis viháncolás, de hála az Istennek a gyerkőcöknek nem volt éppen nagy rosszalkodhatnékja.

Emma, amikor már elég bort kóstolt, büszkén és dagadó mellel vezette körbe lakásunkban, mintegy tárlatvezetőként a vendégsereget. Bemutatta a nappali laminált faforgácslapjait, a kanapék ülőgarnitúráit, a cipős szekrényt, de a legelragadóbb akkor volt, amikor visszatértünk a konyhába. Széttárt kézzel állt meg, és izgatottan mutatott a szekrénysorokra, a polcokra, még a tálalóra is! Egészen aranyos volt, persze egy kis részben nevetséges is. Szerettem volna megölelni a lelkesedéséért, de abban a pillanatban, ahogyan ezt kigondoltam, Evelin és Hetti nagy sebességgel száguldottak le az emeletről, visítva és kergetőzve.

Igazából én már ekkor tudtam, hogy ennek valahogyan rossz vége lesz. Megint nem vettek föl zoknit.

Emma, mintha észre sem vette volna a dolgot, elfordult, és a kezébe vette a hűtőn díszelgő mackós mágnest, hogy őt is bemutassa vendégeinknek. Csakhogy az egyik asszony, a János felesége, kiszúrta a kölkök mezítlábasságát és összeegyeztette a részletesen és igényesen bemutatott konyhakő adottságaival: „Te, Emma, hideg ez a kő! Nem fognak felfázni a gyerekek?”

Akkor szinte hallottam, ahogy Emmában összetörik valami.

Másnap már törtük is a konyhakövet a padlófűtésnek a csodakonyhánkban…